Ha manapság is kivágnák a hazug emberek nyelvét, a parlamentben süketnéma jelbeszéddel kommunikálnának.
Ha manapság is levágnák a tolvajok kezeit, a parlamentben nem tudnának kézfeltartással szavazni.
Hogy oldanák meg, ha esetleg mindkét feltétel teljesülne?
Teljesen érthető az olthatatlan vágy, ami űz minket, hogy találkozzunk egy földönkívüli civilizációval. Létezésük hipotetikus, személy szerint én úgy vélem, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. A felvetésem csupán annyi, hogy nem biztos, hogy jól jönnénk ki egy ilyen találkozásból. Sőt, a legvalószínűbb a kihalásunk lenne.
Tegyük fel, egyszer idetalál egy űrhajó, jó messziről. Az, hogy megtennének vele egy hatalmas távolságot, nagy valószínűséggel azt jelentené, hogy birtokukban lenne egy olyan technológia is, amivel könnyen az egész fajunkat ki lehetne irtani. Márpedig ha valakik idejönnének erre a planétára, és megismerkednének a kultúránkkal és egyetemes történelmünkkel, az elképzelhetetlen, hogy barátként tekintsenek ránk. Különben is, lehet, jobban érdekelnék őket a delfinek. Kommunikációról nem nagyon lenne szó, ami érdekelné őket, azt könnyen megtudnák az ember kérdezése nélkül is. A lényeg az, hogy ha tényleg sor kerülne egy ilyen találkozóra, csak bizonyos körülmények mellett élnénk túl. Legfontosabb feltétel az, hogy ne egy hódító-benépesítő űrhajó legyen az, ami egy olyan fajt hozott, ami már felélte bolygója energiatartalékait, és most a miénket akarja. Továbbá lényeges az is, hogy ne kezeljenek minket bolygónkon megtalálható többi fajjal egyenlően, így toleránsabbak lennének velünk szemben. Ez nekünk természetesnek tűnik, a valójában egy külső élőlénynek nehezebb lenne különlegesnek értékelni úgy az embert, mint nekünk magunkat. Ha egyenlően lennénk kezelve, és meglenne bennük az embert igen jellemző felsőbbrendűségi beavatkozási, és/vagy- igazságszolgáltatási kényszer, akkor sorsunk meg lenne pecsételve, keveseket hagynának életben.
Akkor úszhatnánk meg a dolgot, ha valamiért szimpatikusak lennénk nekik, tetszene nekik a testünk vagy a művészetünk, vagy hasonlóan környezetpusztító és energiahabzsoló civilizációként nem kifogásolnák életmódunkat. Utóbbira, valljuk be, csak az emberi naivitás és önimádat okán engedhető meg gondolni, de persze minden lehetséges, így az is, hogy előbb utóbb minden életre alkalmas bolygón megjelenik egy ember-szerű lény. Ha ezt elfogadjuk, könnyű belátni, hogy az is előfordulhatna, hogy rabszolgaként használnának minket saját bolygónkon található energiaforrások kizsákmányolása céljából.
Az optimális nyílván az lenne, ha jó szándékú kis ET-ik lennének, akik technológiájuk egy részét megosztanák velünk mentális és erkölcsi megújulásunkért cserébe, valamint létrehoznának egy ellenőrző rendszert is, ami fenntartaná az új generációk tisztaságát. De ha ilyen kurvasokat utaznak ide, akkor miért érné meg ez nekik?
Arra, hogy esetleg mi jussunk el más élhető bolygóra, semmi esélyt nem látok. Egyrészt, technológiánk nagyon fejletlen az űrben lévő óriási távolságokhoz képest, másrészt az emberi élet is nagyon rövid ahhoz, hogy lófráljunk a galaxisban.
De tegyük fel, hogy a közeljövőben lesz egy olyan technológiai ugrás az emberiség történetében, amelyhez képest az eddigiek eltörpülnek, és módunk lesz az űrutazásra. Megyünk, megyünk, találunk egy bolygót, amin élet is van. Azon létezik egy faj, amely az emberhez hasonlóan uralja az élőlényeket, és úgy él, hogy közben súlyosan károsítja a többi fajt, és az egész bioszférát szép lassan tönkreteszi. Űrhajósaink okosak, rövid idő alatt megismerkednek a bolygóval, de ez a faj nem nagyon érdekli őket, mert sem technológiailag, sem ideológiailag nem fejlettebbek nálunk, és amúgy is rusnyák és büdösek. Viszont egy másik faj annál jobban felkelti a kutató tudósok figyelmét, amely ostoba ugyan, de egyedei vasat esznek és aranyat szarnak, naponta több kilót. Micsoda csodálatos élőlény! A bolygó csúcsragadozói viszont nem értik, miért nem ők vannak középpontban, hiszen az csak szar?! Meg amúgy is ők a legokosabbak, nekik járna az ováció, szóval rossz szemmel nézik a földieket. Viszont az aranyt szaróakkal meg az a bibi, hogy kihalófélben vannak a rusnyák és büdösek miatt. Elveszik életterüket, és vadásznak is rájuk, mert a vas nekik is a kedvenc táplálékuk. Űrhajósaink látva ezt, és mivel idő közben megszerették a bolygót is, és amúgy is azt szimatolják, hogy már ellenségként tekintenek rájuk, úgy gondolják nincs más választásuk a radikális beavatkozáson kívül, és megsemmisítik azt a fajt, amely a saját bolygóján mindenek felett hitte magát, és szaporodásra ösztökélik azt, amelyik kevésbé intelligens, de használható valamire az ember szempontjából.
Az én generációm (és most itt a 20-30 évesekre gondolok) igen érdekes korba született. Az elérhető technológia rendkívüli életminőséget és kényelmet biztosít. (Persze most csak a nyugati világról beszélek, mint ahogy általában az egész blogon arról fogok.) Abba az időbe születtünk, amely sorsfordító az emberiség történelmében.
A Home című filmben azt mondják, hogy még körülbelül 10 évünk arra, hogy a globális felmelegedést megállítsuk, azután már bárhogy próbálkozunk is, irreverzibilis lesz a folyamat. Én hiszek ennek az elképzelésnek, és egyáltalán nem tartom pesszimistának.
Arról van tehát szó, hogy tudatában vagyunk környezetromboló hatásunknak, tehetnénk ellene. Mégsem változtatunk a hozzáállásunkon. Ezt egyrészt a szénhidrogénekre épülő globális nagytőke akarja így, másrészt mi sem vagyunk hajlandóak életünk színvonalán lejjebb adni. Például elképzelni sem tudnánk a világot műanyag nélkül, pedig ahhoz is olaj kell.
A 20.század elején azt hitték, hogy az olaj mint üzemanyag valami kurvanagy okosság. Persze akkor még nem tudhatták, mi lesz a vége. A magam részéről, ha mondjuk a közlekedés fejlettségét egy 1-10ig skálára húznánk, azt mondanám, hogy 4es, közvetlenül a gyalogszer, a ló, és a bicikli után. A 10es nyilvánvalóan a vízhajtású motor lenne.
De nem is erről akartam pofázni. Hanem arról, hogy miért vagyunk ennyire képtelenek a változtatásra? Miért nem gondolunk a következő nemzedékekre? Azt a naiv kérdést meg már csak úgy kiegészítésképpen teszem fel, hogy miért basszuk szét Földanyát? Nincs mentség, amit fel lehetne hozni.
A gyermekeink ugyanúgy egy átmeneti világban fognak élni, mint mi, de már egy teljesen másikban. A globális felmelegedés ténye már nem lesz kérdés (ma még az amcsik fele azt hiszi, hogy kamu). Ez óriási pánikhoz fog vezetni, megpróbálják majd visszalapátolni a szart a lóba, talán egy technológiai módszerrel sikerül is lassítani a folyamatot. De már késő lesz, és mikor majd erre is rájönnek, ki tudja mekkora világháború fog kitörni. Aztán mikor majd az ő gyerekeik is felcseperednek, tudatára fognak ébredni annak az elkeserítő élethelyzetnek, hogy egy időzített bombán ücsörögnek, ami vagy felrobban még az ő életükben, vagy nem. Mégis, mi a lófaszt mondunk majd nekik, mikor majd belenéznek vén szemünkbe, és számon kérik örökségüket?
Nem tudom, hogy az egyház akarta-e így, vagy pedig az emberi faj felemelkedése és túlnépesedése vont maga után egy olyan öngerjesztő folyamatot, melynek eredményeként azt hisszük, mi vagyunk a teremtés koronája. Ez kollektív egoizmus, és nem tudunk átlátni rajta. Az agyunk kapacitásával leigáztuk az egész világot, egész ökoszisztémákat tettünk tönkre a mezőgazdaság nevében, bolygónk felszínét teljes mértékben átalakítottuk. Persze ezzel mindenki tisztában van. És ha az evolúciós pályafutásunkat vesszük figyelembe, ami amúgy példátlanul gyorsan juttatott minket a mai szintre, akkor tényleg azt hihetjük, mi vagyunk AZOK.
De ha Darwin elméletével próbálunk takarózni, akkor azt is vegyük észre, hogy a természet nem csak a fajok alkalmazkodására ügyelt, hanem azok sokszínűségére is. És a kísérletező-gépbe betuszkolt sok-sok zseton után egyszer csak olyat dobott a gép, hogy homo sapiens. Hubazmeg, micsoda mázli! És mégis, megjelenésünk elég szarul jött olyan fajoknak, amelyek már sokkal régebb óta jelen voltak, mégse tudtak ellenünk semmit sem tenni. Oda jutottunk, hogy 1500nál kevesebb panda él a Földön, a madárfajok tizede veszélyeztetett, 1500nál is több kihaló félben lévő növényfaj van, de talán még többen vannak azok, akik már nem lehetnek köztünk. Egyes becslések szerint akár egymillió állat- és növényfaj eltűnhet 2050-re, főként a globális felmelegedés miatt. A legpesszimistább becslések szerint is a ma meglévő sokszínűség legalább 15%-a oda lesz.
Természet, evolúció, Isten, sokféleképpen nevezhetjük meg azt, hogy mi által kerültünk mi ide, persze ezek a szavak nem ugyanúgy közelítik meg mivoltunkat. Én most az egyszerűség kedvéért turmixnak nevezném. Tegyük fel, hogy turmixunk valamiféle tudatossággal rendelkezik, tudja, mit miért csinál, és egyszer csak úgy döntött, hogy csinál egy olyat, hogy ember, aki aztán eljut egy olyan szintre, amiben mi most élünk. Ha tényleg így képzeljük el a dolgot, akkor olyan, mintha a turmixunk már megunta volna önmagát, és nem talált volna jobb önkifejezési módot az önpusztításnál. Nem vagyunk mi semmi koronái, hanem inkább sokat érlelt majd gyorsan kiszart szarja ennek a turmixnak, melyet aztán újból és újból behabzsol és kiszarik a turmix, mintha öngyilkos akarna lenni.
